Menu

HIDEG NAPOK

2019-01-28 - Kóborló Kardok

Kiss Márton

HIDEG NAPOK

(Kóborló kardok – történetek Allúryából)

 

– Gyere már, fiam. Ott is van egy, ni. Hajolja le, ne sajnáld magad.

Ude letette a méretes kosarat, és letérdelt a kemény földre.

– Nehezen enged, apám – a fiú feszegette egy darabig, mire ki tudta tépni a tököt.

– Belerohadtak, phejj – köpött ki az öreg. Botjával kotorászta maga előtt a talajt, úgy haladtak tovább.

– Széttaposták mind – szólt nem sokkal később, botjával a paták nyomait karistolva.

– Majdnem az egész föld ilyen, apám – Ude felsóhajtott, letette a kosarat és lehuppant a levéltelen, száradó fa tövébe. Az egyetlen fa volt az, amelyet nem taroltak le az utóbbi hetekben.

Az öreg szép komótosan leült, elővette zsákjából a kenyeret, kettétörte, adott belőle fiának és így szólt:

– Egyél, Ude. Még itt leszünk egy darabig.

A fiú elvette az ételt, de mielőtt beleharapott volna, még nagyobbat sóhajtott. Az öreg lecsukta fáradt szemeit.

– Hogy állunk?

– Fele sincs tele – rúgott a kosár oldalába Ude. – Ami nem rohadt el, azt széttaposták – körbenézett, de a napszítta göröngyökön, meg pár varjún kívül mást nem nagyon lehetett látni.

– Ez is hozzátartozik.

– Hányan lehettek?

Az öreg megvonta a vállát.

– Grollin király csapata biztos sok lovasból áll.

– Én is az leszek – vágta rá a fiú.

– Király?

– Dehogy. Harcos. Fegyverforgató, a királyt fogom szolgálni, mint… – megakadt az utolsó kenyérdarab a torkán, ahogy az öreg tarkón vágta.

– Tökfölded lesz, ha én meghalok. Ezt csinálta apám, és az ő apja is.

– De én nem akarok tököt termeszteni! – csattant fel Ude. – Nem akarok attól rettegni, hogy ha nem a katonák, akkor a holdsakálok okozzák a vesztem.

– A holdsakál csak az ételre jön. Emberre nem támadnak.

– Turalekék húgát is egy olyan falta fel.

– Bah! Mesebeszéd. Nem kellene mindent elhinned. Jut eszembe, hogy van Anyrah?

Ude nagyot nyelt.

– Meghalt, apám.

– Anyád nem is mondta.

– Három napja. Éjjel. Elvitte a láz.

– Hm – az öreg botja végével egy kis gödröt kapart a lábánál. Fogta maradék kenyerét, füstös rongyba csavarta, és betemette. – A húgodnak is hagyunk valamit.

Ude nem szólt.

– Na, szerinted terem nekünk itt még valami?

– Mehetünk, apám – felelte a fiú lelkesen, és már talpon is volt.

Nem sokkal azután, hogy e szavakat kimondta, lovasok érkeztek a keleti határvégről.

– Nocsak – szólt az öreg nyugodtan, s kényelmesebben elhelyezkedett.  – Társaságunk lesz.

– Hóóó! – a legelöl haladó utasítására a többiek is lefékeztek. Nem lehettek többen egy tucatnál. – Szép napot, uraim.

– Inkább szebbet – válaszolt az öreg.

– Hát maguk meg mit tökölnek itt, öreg? – az egyiküknek kiváltképp tetszett a rossz szóvicc, ostobán felröhögött.

– Hát nem sokat.

Nem szólt senki.

A legelöl álló lovast Ude valami vezérszerűségnek gondolta. Nézte, ahogy a harcos fészkelődött a nyeregben, hanyagul, egy kézzel fogva a gyeplőt. Ennek oka az volt, hogy másik kezéről hiányoztak az ujjak.

– Tudják – folytatta az ujjatlan –, már egy napja, hogy elszakadtunk a csapatunktól, és azóta úton vagyunk. Jó lenne, ha a kis élelmüket megosztanák velünk.

– Jó lenne, ha lenne mit – felelte az öreg higgadtan.

– Élelem nélkül jöttek volna?

– Nem rég fogyasztottuk el, épp lecsúsztak róla.

– Nem mondja, hogy ebben a zsákban nem lapul már semmi?

– Pedig éppen azt mondom – kitapogatta és magához húzta a zsákot.

A lovas csak ekkor vette észre, hogy az öregember vak.

– Na, uraim, lehet ezt másképp is csinálni – előhúzta egykezesét és lelógatta maga mellett. – Vagy önszántukból átadják az ételüket, vagy Grollin király nevében, erőszakkal elvesszük.

– És milyen jogon? Én itt nem látok sereget csak pár koszos banditát – Ude szólalt meg, mire meglepettségében mindenki odakapta a fejét. A fiú övéből előhúzta fakardját és ügyetlen harci pózba vágta magát.

– Na nézzenek oda! – harsant az ujjatlan lovas hangja a pusztában. – Cseppet sem tartasz a Szeletelőktől, kölyök?

Ude megrázta a fejét.

– Lovas uram, biztosan meg tudunk egyezni valahogy, békésen – az öreg nehezen feltápászkodott ültéből. Ahogy felegyenesedett, a lovas egyetlen vágással a fejét vette.

Ude eldobta a kardot és hangosan zokogva az öreg testére borult.

A lovasok átkutatták a zsákot, szétrugdalták a kosarat, s miután semmi ételt nem találtak, a legelöl haladó kiadta a parancsot az indulásra.

– Megfizettek rohadékok! Ezért még megfizettek! A saját kezemmel öllek meg benneteket!

– Hentes. Ha keresnél a Szeletelők között, ezt a nevet keresd – szólt vissza az ujjatlan, majd a csapata élén kacagva tovább állt.

Ude sírt egészen addig, amíg le nem ment a nap. Megfogadta, hogy kitanulja a fegyverforgatást, nagy harcos lesz belőle, és ha eljön az idő, megbosszulja apját.

Üres kézzel tért haza. Másnap neki is látott az edzéseknek, és eltervezte, hogy félre fog rakni annyi aranyat, amennyit csak tud, hogy kardot és páncélt vehessen.

Pár héten belül anyját is elvitte a láz, és Ude egyedül maradt. Az edzésekre nem maradt ideje, és örült, ha annyit tudott termelni, hogy ne haljon éhen. Rosszul ment neki a gazdálkodás, nem tudott úgy bánni földdel, ahogy az öreg. A beköszöntő hideg napok miatt a tökök maradéka is tönkre ment.

Egy hónappal azután, hogy anyja meghalt, Udét a tökföldön érte a halál, mikor elszundított a fa alatt, ahol a kenyeret elásták.

Állítólag a holdsakálok végeztek vele.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.