Menu

PENGÉK ÚTJÁN

2018-11-30 - Kóborló Kardok

Kiss Márton

PENGÉK ÚTJÁN

(Kóborló kardok – történetek Allúryából)

– Védekezz, Ven!

Karaglos szúrt és újra talált. A fiú felnyögött.

– Mit tanítottam? Hadd lássam! Egyik láb a másik után. Úgy, ez szép volt!

Ven fújtatott. Karaglos nagyobb, erősebb és tapasztaltabb volt nála.

– Vágni csak szépen, ívesen. Így ni!

A fiú mellé lépve, oldalról találta el annak felkarját.

– Ugye, ugye, ha nem figyelsz!

– Arghh! – Ven lendületből szinte utána hajította a fegyverét. A vas tompa koppanással csapódott egy kidőlt fatörzsbe. Hiába feszegette a fiú, a fa nem engedett.

– Ne sújts! Vágj, hányszor mondjam még? – kiköpött, majd kardja lapjával seggbe vágta Vent, aki majdnem orra bukott ugyan, de fegyvere legalább újra szabad volt. – És gyorsabb legyél. Most!

Karaglos felülről, kiszámítható szögből csapott le a másikra. Ven lustán és lassan emelte maga fölé az egykezest, így a lendület könnyen kisodorta kezéből.

– Győztél. Itt a vége – lihegte karját széttárva.

De Karaglos nem elégedett meg ennyivel. Kirúgta a fiú lábát, az hátraesett, arcára kiült a rémület. A férfi fölé tornyosult, kardja végét Ven gyomrának szegezte.

– Nem, pajtás. A vége nem itt van. Ha valódi ellenféllel nézel szembe, akkor az itt van – bökte meg a fiú hasát, majd a penge lejjebb vándorolt. – Vagy itt. Esetleg itt.

Karaglos megtámaszkodott a markolatgombon, kissé ránehezedve arra. A hideg acél égetőn mélyedt Ven combjába.

– A kurva anyád! – kiáltotta el magát a fiú. Egyszerre meglepettségében és fájdalmában. De a másik nem elégedett meg ennyivel. Ráfogott a markolatra és egy határozott mozdulattal arrébb rántotta a fegyvert.

Ven a lábához kapva ordított.

– Hát, ez elég rondára sikeredett. Szerintem kötözd be. Valahol a táskámban van még gyolcs. Nem gondoltam volna, hogy szükség lehet rá az úton, hisz’ tudod. Vagy visszajövünk, vagy nem. Ez ilyen játék. Különben is, ki akarna ilyen világban valami komolyabb sérüléssel élni? Ugyan meddig húzná a mi fajtánk? – dünnyögte, miközben kulacsát kereste a nyeregtáskában. A fiú abbahagyta az óbégatást. – Na, ugye, már nem is fáj. Ven. Ven! – Karaglos odalépett a fiúhoz, és csizmája orrával finoman megrugdosta az oldalát. – Ó, most meg elájulsz?

 

Ven pár óra múlva tért csak magához. Koponyája lüktetett, jobb lábát pedig hatalmas kőtömbnek érezte. Kitapogatta combján a kötést. Ahogy először hozzáért, felszisszent.

– Áú! Mi éget?

– Gyógyul – mondta Karaglos, és fordított egyet a fél vadkanon a tűz fölött. – Mondjuk, ez is megtette a hatását. Kis fertőtlenítés – lötyögtette meg az üveg alján maradt kortynyi szeszt. – Rád kellett elpazarolnom a jó kis maeveai nedűt, ejj.

– Talán, ha van eszed, és nem trancsírozod szét a lábam…

– Széttrancsírozni? Hah! Láttál, te már széttrancsírozott lábat, pajtás? Sose beszélték az Öreg Julssal?

– Az egy félbolond. Fele nem igaz abból, amivel a gyerekeket riogatja otthon.

– Nem–e? Hát jó, te tudod. De én mondom, neked, ahova most megyünk, oda nem sokan mentek eddig. Szerinted neki hogy veszett oda mindkét lába?

– Állítólag eladta egy flaska pálinkáért.

– Két láb egy flaskáért? Eszednél vagy?

– Darabonként egy.

– Az más. Na, ez kész is, úgy nézem – Karaglos összedörzsölte kezeit. – Gyere, szenvedd ide magad, aztán együnk végre.

– A mindenit, ezt te vadásztad le?

– Egy fenét. Alysska adta mielőtt elindultunk.

A név hallatára Ven elvörösödött. Alysska, a lány, akit olyan régen kinézett magának. De hát mindig az erősebb aratja le a babérokat.

Vállat vont és beleharapott az omlósra sült vadkanba. Jóízűen hümmögött.

– Ez már valami. Igencsak szeretnek minket a mi falunkban, Karaglos.

– Szeressenek is. Ha már kockára tesszük a saját életünk.

– Hányszor is voltál már ott?

– Túl sokszor pajtás. Eddig mindig szerencsével jártam. Ha ügyes vagy, és nem azt teszed, amit mondok, most sem lesz baj. Csak hát mégis csak mi visszük vásárra a bőrünk.

– Ha mi nem tesszük, más se fogja.

– Az is igaz. Tavaly elköltözött az utolsó valamire való férfi is, ejj. Kevesen maradtunk, Ven.

A fiú bólintott.

– Karaglos? – szólalt meg kis idő múlva, és jóllakottan elterült a fűben.

– Mi lesz a többiekkel, ha mi is ott hagyjuk a fogunk?

– A kolostorban? Erre ne is gondolj. Ez nem hozzáállás.

– Tudom, de akaratlanul is… az asszonyok, a gyerekek… mi lesz Alysskával, ha te…

– Na, jól figyelj ide, Ven. Elmondom, mi lesz. Odamegyünk a sáskapapokhoz, elhozzuk a szajrét, visszamegyünk Berendbe, szépen megünnepelnek minket, aztán Alysskával meg az lesz, hogy jól megdöntöm. Ennyi.

– Világos. Fú, de tele lettem.

– Remélem is. Így is késésben leszünk.

– Ugyan miért?

– Meg kell várnunk, míg a lábad rendbe jön. Azok a sáskaimádók megérzik a vérszagot. Ránk fognak tapadni, és egy bicegő fegyvertárssal, aki még az egykezest se tudja megforgatni, mire megyek?

– Kellett neked így megvágnod!

– Jótékony seb, Ven. Az élet mindig vizsgáztat, sose feledd. Csak a jótékony sebeket gyűjtsed.

– És különben is, teszek rá, hány kezes. Nehéz, otromba, szarnak való.

– Akkor ugyan mivel akarsz vívni? Talán ezzel itt? – Karaglos felmutatta bicskáját.

– Miért ne – vonta meg bizonytalanul vállát Ven.

– Nem vagy észnél. A homlokod kellett volna megvágnom, aztán a sok marhaságot kiöntenem belőle. Berendben meg a többi pöcsödnyi faluban lehet, hogy bejönnek a bűvésztrükkjeid, de itt, komám – tárta szélesre a karját –, ez a valóság. Valódi ellenfelek. És nem akarom otthagyni a fogam miattad. Amint fel tudsz állni rendesen, újra gyakorlunk. Biztos nem kérsz még? Maradt még egy combja, neked talán most szükséged is lenne rá – azzal fogta és a zsíros, félig rágott falatot a fiú mellkasának hajította.

– Nem vagy vicces – közölte Ven és visszadobta a húst társának.

– Mondjak valamit, Ven?

– Mondd.

– Sebek.

A fiú combjába ismét beleállt a fájdalom, ahogy mocorgott.

– Mondjak valamit, Karaglos?

– Na?

– A kurva anyád.

 

Négy nap múlva már újra nyeregben voltak. Ven kihúzta magát, sajgott mindene. Karaglos egy percre sem hagyta békén, amikor csak lehetett, gyakorolták a vívást.

– És biztos, hogy ez így összejön? – kérdezte a fiú. A távolban már látta a kolostor tornyait.

– Évtizedek óta így megy ez. Berend, Kolos, Akarmedia és Jereven falvai elküldik a legrátermettebb harcosokat a Vérző Szerzetesekhez. Ez a fennmaradásunk záloga. Hagyomány.

– Mi lennénk a legrátermettebb harcosok?

– Na, jó, néha azt küldik, akit tudnak.

– Szerencsevadász vagy besurranó kellene ide – forgatta a fejét Ven.

– Ne sopánkodj már – mondta Karaglos, miközben kikötötték a lovaikat.

– Könnyen beszélsz, te tavaly is jártál itt.

– Jártam bizony. És elhiheted, pajtás, nem volt sétagalopp. Ha a nyomorultak bepipulnak, nekünk annyi.

– Te még nem is láttad őket, honnan tudod?

Karaglos lábatlan, hajlott hátú vénembert imitált.

– Öreg Juls, na, persze…

Lopakodva törtek utat maguknak a bokrok között. Csak akkor álltak meg, mikor már elég közel kerültek az építményhez, ahhoz hogy jól rálássanak. Karaglos a fiúra nézett.

– Azért be ne szarj ám. Combod?

– Kellően gyors.

– Helyes. Szükség lesz rá. Amint bent vagyunk, csak kövess engem. Zajtalanul, akár egy árnyék.

Ven bólintott.

– Bemegyünk, pajtás, kihozzuk a köveket, aztán meg sem állunk Berendig. A dalerioni vásáron annyi aranyat adnak értük, hogy jövő ilyenkorig az egész falu kihúzza.

– Úgy legyen. És most?

– És most mi? Várunk. Ha leszáll az est, láthatatlanok leszünk.

Ven valahogy nem tudta elképzelni a nagydarab fickót, amint láthatatlan árnyként suhan át könnyedén az épületen.

 

– Miért hívják Vérző Kolostornak mikor ez egy templom? Annak is elég ócska… – suttogta Ven.

– Ezt nem most fogom elmesélni. Inkább fogd be és lapulj, ahogy én.

Karaglos hordóhasának sziluettje rendesen kiugrott a fal síkjából, de a fiúnak valahogy nem akaródzott a nevetés.

A templomban hideg volt. Nem sokat láttak, épp csak amennyit a szűk ablakokon beszűrődő holdfény láttatni engedett. Ven, ahogy az utat tapogatta ki az ujjaival, érezte a hideg kövekre tapadt ragacsos anyagot.

– Fúj, Karaglos. Ez meg mi a hóhérokádék?

– Csss, te marha. Ne foglalkozz vele. Elfajzottak ezek a sáskaimádók, amerre csak járnak, mindent megfertőznek a beteg elméjükkel.

Ven bele se mert gondolni, mi mindenre szolgálhat ez a nyúlós förtelem, ami lassú folyással csorgott végig a falakon. Ahogy egyre beljebb haladtak, csizmájuk alatt is érezte a földöntúli anyagot.

Mikor a fiú szeme már egészen hozzászokott a főhajó sötétjéhez, akkor vette csak észre, milyen valójában a Vérző Kolostor belseje. Akárha torz, kifordított képe lett volna az általa ismert világ templomainak. Az apszis felé vezető ragacsos márványpadló körüli padokra különös indák tekeredtek fel, a mennyezetet tartó oszlopokat szinte láthatatlan, a holdvilágnál megcsillanó fonalak rendezetlen hálója kötötte össze.

– Óvatosan, pajtás. Figyelj, hova lépsz. Látod azt ott? – Karaglos szorosan maga mellé húzta a fiút és az oltár felé mutatott. Az otromba kőépítményről aláfolyó, szintén ragacsos áttetsző anyagba vöröses, feketés árnyalatok is keveredtek. Ven inkább nem akarta tudni, mitől. – Látod azt a kőlapot a tetején? Azt kell leemelnünk. Az alatt van, ami nekünk kell.

Lassan lépdeltek a padsorok között, talpuk alatt halkan cuppogott a különös massza.

Minden nehézség nélkül az oltárhoz értek. Karaglos levetette hátáról az üres zsákot és a kőlaphoz lépett.

– Jól van. Fogd meg a felőled eső sarkait. Várj, várj! Nesze – egy pár vadkanbőrkesztyűt adott a fiúnak. – Ki tudja, milyen kórságokkal jár ez az izé.

Ven az oltár tetején kavargó émelyítő anyagot bámulta, miközben kelletlenül a kőlap alá nyúlt.

– Egy… kettő… most!

Alig tudták a tömböt felemelni.

– Nehezebb, mint emlékeztem. Na, még egyszer. Most! Húzd oldalra, húzd!

Kő roszogott kövön, ahogy pár centit arrébb tudták vonszolni azt.

– Még egy kicsit, pajtás. Úgy. Befér már a kezed?

Vennek semmi kedve nem volt az oltárul szolgáló kőládába nyúlni, de tudta, minél előbb bepakolnak a zsákba, annál előbb tűnhetnek el arról a borzalmas helyről.

Nagyot nyelt, és jobb karjával kitapogatta a kristályokat. Ahogy kiemelte a maroknyi ásványt, annak tompa kék fénye utat talált magának a fiú vékony ujjai között.

– Megvan – sóhajtott.

– Gyorsan bele – vágta rá Karaglos a zsák száját szélesre húzva.

Nem minden alkalommal sikerült kristályt kifogni. Nem egyszer csontokra, koponyamaradványokra nyúlt rá a fiú. Úgy tűnt, nem mindenki járt akkora szerencsével, mint korábban Karaglos.

Amint megtöltötték, a férfi összecsatolta a zsákot és a hátára csapta azt. Ven ismét a kőlap mellé lépett.

– Hagyd a fenébe, tűnjünk innen.

Visszafelé menet is figyeltek arra, hogy ne csapjanak túl nagy zajt. Ven a résnyire nyitva hagyott kaput szuggerálta és csak arra koncentrált, hogy újra a szabad ég alatt legyen végre.

Annyira belefeledkezett, hogy gyorsuló léptei egyre hangosabban cuppogtak.

– Halkabban, az Egyistenre. Mind a pokolra szállunk, ha így folytatod.

– Jól van na, csak… – Ven nem tudta befejezni a mondatot, mert lábai megcsúsztak, meg kellett kapaszkodnia az egyik padsorban. Hangos reccsenés vert visszhangot a templom ragacsos falain.

Karaglos megállt, és várta, mi fog történni. Továbbra is minden mozdulatlan és kihalt volt. A férfi intett, hogy mehetnek tovább, remélve, hogy nem kell megismerniük a sáskaimádók vendégszeretetét.

Ha így történt volna, a mai napig küldenének Berendből embereket a Vérző Szerzetesek Kolostorába fosztogatni.

Már a padsorok végén jártak, mikor furcsa kerregő hang ütötte meg Karaglos fülét. Hirtelen megtorpant és elkapta a fiú bőrvértjét.

– Csss. Te is hallottad?

Ven bólintott. Mindketten feszülten fürkészték a félhomályt.

– Ott! – súgta Karaglos, oldalba bökte a fiút és a mennyezet felé nézett.

És valóban. Mintha valami megmozdult volna az egyik sarokban. Aztán még kettőben. A lények mozgása, akár a megelevenedő sötétség.

Karaglos erősebbre húzta a zsák szíjait és kivonta kardját.

– Készülj, pajtás.

Ven esküdni mert volna, hogy társa hangja megremegett, ahogy kiejtette a szavakat.

 

Egymásnak vetett háttal, kivont karddal álltak a templom közepén. Hirtelen világosság gyúlt, mintegy varázsütésre lobbantak fel hosszú, vékony vastartókban a lángok. A két berendi számára kivehetőbbé vált a mennyezet, ám ennek csak addig örültek, amíg meg nem látták, kikkel – vagy inkább mikkel – kell szembe nézniük. A ragacsos falakon vörösesbarna kámzsát viselő lények másztak lefelé. Apró lábak sikamlós csoszogásának hangja kísérte léptüket. Mire a márványpadlóra értek, a fény jól megvilágította őket. Ven elszörnyedt, Karaglos, aki hallotta már a Vérző Szerzetesek hírét, de még nem látta őket, úgy szintén.

Hárman voltak, lassan közelítve a férfi és a fiú felé, így azoknak volt idejük megfigyelni őket. A szerzetesek mozgása esetlen volt, mintha ruhájuk alatt egy üres váz, valami könnyű szerkezet botladozott volna. Kámzsájuk csuklyája alatt Ven nem emberi arcot vélt felfedezni, hanem valami egészen borzalmasat. Szürkés, barázdált ábrázatukból két nagy ébenfekete szem dülledt ki. Legalábbis a két berendi annak vélte, habár egyedül elhelyezkedésük emlékeztette őket szemre. Opálos csillogásuk mögött végtelen sötétség bújt meg, a fiú úgy érezte, ha sokáig nézné, belezuhanna, akár egy szakadékba.

– Ne nézz a szemükbe! – Karaglos már nem suttogott, és azt sem tudta, honnan vette ezt az ötletet, hiszen még nem volt dolga a sáskaimádókkal.

Ven meg sem hallotta a férfit. Megigézve bámulta a szerzetesek csáprágókban végződő állát. Mintha ezernyi apró szakállas nyílhegy mozgott volna megállás nélkül. Kerregtek, csattogtak, miközben zöldes váladék csorgott le róluk. A lények lábát elfedte a földig érő ruha, a fiú mégis eltudta képelni azokat a karjuk alapján. Pontosabban a kámzsa ujja végén kilógó, karjuk helyén nőtt négy óriási ízeltláb alapján. Behajlítva, mellkasuk előtt keresztezve tartották őket, folyamatosan mozgatva, mintha a levegőt fűrészelnék.

A fiú már–már görcsösen markolta kardját.

– Amikor jelzek, akkor támadunk. Megvárjuk, míg közelebb jönnek – Karaglos hangján érződött, hogy megemberelte magát. Tudta, ha nem irányít, ítéletnapig ott fognak ácsorogni. Vagy legalább is, amíg a sáskaimádók szét nem szaggatják őket csápjaikkal.

A szerzetesek viszont megálltak, tőlük nagyjából húsz lépés távolságban. Mintha vártak volna valamire.

– Most! – kiáltotta Karaglos. – Az Egyistenért, vágjuk el őket!

Rohamoztak. Szánalmas egy roham volt. ketten három felé az elátkozott templomban.

Ven kinézett magának egy szerzetest, de mielőtt lesújtott volna, megtorpant. Nem hallotta háta mögül a harc zaját. Megfordult és különös dolgot látott. Karaglos az egyik sáskaimádó előtt ácsorgott leengedett karddal. A szerzetes szörnyű fejét nem fedte már a csuklya, rágói pedig még hangosabban sercegtek és csattogtak. Négy ízelt lábával koncentrikus köröket írt le a levegőbe. Ven úgy látta, mintha a lény körül vibrált volna a levegő.

Karaglos lassan a fiú felé fordult. Tekintete vizenyősen áttetszővé vált, mint egy többnapos hulláé. Felemelte kardját és támadott. Ven először fel sem fogta, mi történik, csak ösztönösen hárított és sasszézott a csapások elől.

Kis idő után rájött, hogy nincs értelme társát szólongatni, csak energiapazarlás. Biztos volt benne, hogy az átkos rovarfajzat irányítja a férfit. Csuklója azonban fáradt, az ütések pedig csak záporoztak. A fiú egyetlen szerencséje az volt, hogy Karaglos ilyen állapotban rosszul és kiszámíthatóan küzdött. Ugyanakkor fáradhatatlannak tűnt.

Ven mégis gyorsítani kezdett, szinte már körbe–körbe futkározott a kér padsor között. Amikor elérkezettnek látta a pillanatot, akkor hátrálni kezdett. A férfi egyik vágását a másik után védte ki. A berendi fiú úgy mozgott, hogy a férfi és az őt mentális fogságban tartó szerzetes közé kerüljön. Mikor már nem maradt annyi helye, hogy tovább hátrálhasson, megállt. A sáskaimádó közvetlenül mögötte mozgatta irtóztató „karjait”. Ven érezte tarkóján a szerzetes bűzös leheletét, egyre erősebben hallotta a kerregést, és lelki szemei előtt meg is jelent a kép, ahogy a csáprágók a nyakába marnak. Nem sokon múlott, hogy elájuljon. De sikerült erőt vennie magán, és eldobta a kardot.

Nem úgy tűnt, mintha Karaglos meglepődött volna. Ugyanakkor, a szerzetes megérezhette a fiú félelmét, mert a férfi taktikát váltott és egy végső szúrásra emelte a kardját. Ven valóban izgult, de nem azért, mert feladta volna. Csele kockázatos volt, de éppen az történt, amire számított. Karaglos előre döfött, a fiú pedig kivárt. Csak az utolsó pillanatban lépett oldalra, hogy a két szabad kezével elkapja társa csuklóját. Pontosan kellett időzítenie, hogy a mozdulat ne akadjon meg, sőt, rásegítve folytassa útját előre, egyenesen a sáskaimádó testéig. A kétkezes fegyver recsegve–ropogva, mégis olyan könnyedén siklott a szerzetes mellkasába, mintha egy vékonyfalú, korhadó ládát ütne át.

A sáskaimádó csápjai görcsösen rángatóztak, kerregése szűnni nem akaró halálhörgésbe fordult. A testéből kiáradó zöldes–sárgás váladék beterítette a fiút és a férfit. Ven bekötözött combjába belenyilalt a fájdalom, nem tudta megtartani a férfit, sem megakadályozni, hogy az a szerzetesre essen.

A fiú maradék két ellenfelükre nézett. Az egyik továbbra sem mozdult, de karjai hasonló körkörös mozgásba kezdtek, mint nemrég társának. A másik lény a résnyire nyitott ajtó felé araszolt.

– Mi a rohadt élet?! – A magához térő Karaglos lehemperedett az alatta vergődő rovarfajzatról és az arcába fröccsenő nyálkát igyekezett levakarni.

Ven érezte, hogy ez nem a válaszok ideje, mint ahogy a férfi is, aki a következő pillanatban már a földön fetrengő, átszúrt mellkasú szerzetes torz arcát püfölte.

– Dögölj meg, a kurva anyád, te rohadék!

A fiú agyában cikáztak a gondolatok, az előtte álló kámzsás alak körül finoman vibrálni kezdett a levegő.

Ven nem késlekedhetett. A kardjáért már nem léphetett oda, a márványpadlót bevont nyúlós anyagban így is elég nehézkesen mozgott. Elszánta magát, hogy rávetődik a szerzetesre. Bár jelenleg semmi nem borzongatta meg jobban, mint a gondolat, hogy puszta kézzel hozzáérjen a dögszagú förtelemhez, nem volt más lehetősége. Ütni, rúgni, harapni, csépelni ellenfelét, amíg az életben van. Ösztönei dolgoztak.

Rugaszkodása előtti pillanatban vette csak észre, hogy valami eddig elkerülte a figyelmét. A sáskalény kámzsája különbözött a másik kettőétől. Ennek valahol deréktájt található övén egy rúnákkal díszített bőrtok lógott. Ven sejtette, mi lapulhat benne.

A fiú érezte, hogy kezd a szerzetes mentálmágiájának hatása alá kerülni. Látása homályossá vált, izmai lelassultak, és egyre kevésbé engedelmeskedtek akaratának. Elérkezettnek látta az időt. Nem vetette rá magát a lényre, hanem hagyva, hogy talpa kicsússzon alóla, oldalára dőlt és lendületét kihasználva a rovarfajzat mellett siklott el. A padlót borító ragacs még jó szolgálatot is tett, épp csak annyira engedte a fiút útjára, amennyire kellett. Ven nem késlekedett, összpontosított, kirántotta a lény oldalán függő bőrtokból az ívelt pengéjű áldozótőrt és rögtön, félig ülő helyzetben vágott is vele.

Félkába állapotában esélyt sem látott célzott támadásra, de nem adta fel. Szúrt, vágott, hol a kámzsás testét, hol csupán a levegőt hasítva. A lény kerregett, szörcsögött, fűrészes végű karjaival a fiú felé kapkodott. Ahogyan szaporodtak rajta a sebek, úgy szabadult fel fokozatosan Ven a szerzetes elmebéklyója alól.

Talpra verekedte magát, aminek meg volt az ára. A sáskaimádó egyik karja telibe találta a vállát, csontig szakítva a húst. A fiú felüvöltött.

– Karaglos, segíts!

A férfi még mindig nem uralta teljesen a testét, de miután ott hagyta a felismerhetetlenségig széttrancsírozott lényt, akit az előbb terítettek le, bizonytalanul elindult a fiú felé.

– Megyek, ne aggódj, pajtás!

A szerzetes rágói vadul jártak, a zöldes, okádékszagú váladék ezer helyen szivárgott elő ruhája alól.

Ven nem sokat kesergett válla miatt, a tőrt átdobva másik kezébe, megrohanta a szörnyet. Mozdulatai villámgyorsak voltak – már amennyire lehettek –, Karaglos alig bírta szemmel követni. Az egy helyben álló, maga körül karjaival vagdalózó lény körül szinte csak elmosódó jelenés volt a fiú tőrtánca. Támadott, hárított, kibújt a csapások alól. Kecses, sosem tanult mozdulatokkal ejtett apró sebeket a szerzetesen, az egyik fordulatból indított vágásnál egyszerre szelt le két fűrészes végű kart a négyből.

Mire véget ért a haláltánc, a sáskaimádó már csak vonaglani volt képes. Ven zihálva állt meg előtte, a lény csáprágói remegtek, rothadásszagú váladékot fröcsögve rá.

A fiú belenézett az egyik óriási, kidülledő fekete szembe, és annak űrnyi sötét mélységébe vágta a tőrt. Olyan erővel, hogy a rovarfajzat háttal vágódott a márványpadlóra. Koponyája szétrepedt, akár egy elejtett görögdinnye. Pulzálva lökte ki magából az undorító folyadékot.

– Nem éppen így tanítottam, de ez sem volt rossz – Karaglos úgy, ahogy összeszedte magát, s kardjával kezében a fiúhoz lépett. – Egy rohadék még hátra van – kiköpött, nyálába vér és zöld váladék keveredett.

Az ajtóban álló szerzetes felé indultak. Botladozva, elcsigázottan.

– Bírod még, pajtás?

Ven már csak bólintani volt képes.

 

A harmadik szerzetessel sem volt könnyebb dolguk. A két berendi a korábbi trükkre számítva építette fel támadását. Csalódniuk kellett. Ven nem tudta eldönteni, melyik a rosszabb: a halott lények által alkalmazott akaratátvitel, vagy harmadik ellenfelük teleport–mágiája. A kardcsapások elől semmivé foszló, majd pár lépéssel arrébb felbukkanó sáskaimádót lehetetlenségnek látszott eltalálni.

– Nem lehet kiszámítani – lihegte Ven, leengedve tőrét.

– Mindjárt megvan! Gyere! – Karaglos nem kevésbé volt fáradt. Verejtékes testén apró sebek nyíltak, ahogy a szerzetes fűrészes karjaival belekapott.

A férfi a végkimerülés szélén járt, bőrzsákját is ledobta már, hogy gyorsabban tudjon mozogni, de hiába. A megfoghatatlannal küzdöttek egy értelmetlen fogócskában.

– Gyere már, hiszen fáradt – a férfi hangja kérlelő és erőtlen volt. Egyik lábát, amin térdhajlatban vágta át szalagjait a bestia, épphogy vonszolta maga után.

A nagy vagdalkozásban nem láthatta azt, amit Ven igen. A félhomályba vesző templommennyezetről több tízdarab kámzsás pokolfajzat kúszott alá. Kerregtek, csattogtak, cuppogva közeledtek a kétségbeesetten küzdők felé. A fiú számára világossá vált, hogy a teleportáló szerzetes trükközése csak időhúzás.

Fárad? Ugyan… ez is csak illúzió, gondolta Ven. Elege volt az egészből. A kolostorból, ami templom, a szerzetesekből, akik sáskaimádó szörnyszülöttek, a mindent beterítő nyálkából. A küldetésükből, Karaglos állandó kioktató, lekezelő modorából, Berendből, a szülőfalujából, ami nem szolgált számára mással csak csalódással. Elege volt abból, hogy olyan emberekért kockáztat, akik semmit nem jelentenek számára. Hogy mindig neki kell befognia a száját, hogy szükség van az összetartásra a falu érdekében. Baromság, nekik van szükségük rám, gondolta. Nem volt ostoba, sem béna, vagy ügyetlen. Nem kell rá vigyázni, félteni, de legkevésbé nem elfecsérelni az életét. Látta a jövőjét, ahogy megúszva ezt a kalandot, minden egyes évben elküldik ide valami idiótával az oldalán. És miért? Hogyha sikerül kihúznia pár évig, majd mesélhet hülyeségeket, úgy, ahogy az Öreg Juls, hogy mindenki bolondnak tartsa. Berendben ez a jövője. Földijei élete, családja élete, de nem az ő élete.  Az ő útja nem a megbújás, az önvád, a belenyugvás vagy annak megkérdőjelezése, képes–e megtenni azt, amit meg kell, ha meg kell tenni.

Az ő útja a pengék útja.

– Segíts!

A szerzetes éppen a fiúnak háttal tűnt fel a semmiből, és Ven nem késlekedett. Hirtelen ötlettől vezérelve, minden erejét egy rúgásba összpontosítva, hátba talpalta a lényt. A könnyű testű sáskaimádó fél métert repült előre, és a lábán alig álló Karaglosnak esett. Elfeküdtek mindketten. Mögöttük a padsorokon keresztül szaporán másztak feléjük az undorító ízeltlábú dögök.

Ven fellökte a hozzá legközelebb eső, tetején tálcában lobogó tüzet tartó állványt. Nagy csattanással ért földet. A padlón kavargó sűrű massza gyúlékonynak bizonyult, azonnal lángra kapott. A fiú ledöntött még egyet, majd egy újabbat. Látta, ahogy a tűz eléri a padsorokat, belekap egy–két rovarfajzatba, majd körül öleli a harc hevében a zöld váladéktól megtisztított helyet, amely közepén a férfi és a sáskaimádó vergődött.

– Mit művelsz, Ven?! Segíts már!

A fiú, mielőtt kifordult volna az ódon faajtón hagyott résen, még látta, ahogy egy lángoló kámzsás szerzetes az egyre szűkülő gyűrűn belül ugrik, ráveti magát Karaglosra, és csáprágóival a férfi csuklyájába mar, miközben fűrészes karjai annak vállát és hátát szaggatják.

Ven szíve majd kiugrott a helyéről, mikor újra a csillagtalan ég alatt találta magát. Hátát a fatákolmánynak vetette, mintha csak attól tartott volna, hogy a tűz, a szerzetesek vagy a férfi bosszúja utoléri. A templom oldalán feszülő csúcsíves ablakok üvegjei kirobbantak, lángok és szürke füst csapott az ég felé, hozva bentről a kínkeserves hangokat.

– Jótékony sebek – lehelte az éjszakába, majd sántítva, zokogva futni kezdett, ahogy csak a lába bírta.

 

Ven később többször találkozott még álmában a Vérző Szerzetesekkel. Újra meg újra megharcolt velük, de mindig alul maradt. Hallotta a lángokban elsorvadó rovarfajzatok földöntúli sikolyait, kerregésük, rágóik csattogását. Látta elevenen elégni testben és lélekben meggyötört társát, tanítóját, Karaglost, az Elsőt, aki nyolc alkalommal járta már meg a templomot, a kilencediknél viszont elbukott. Néha hallani vélte napközben vagy félálomban a férfi irtóztató, égbe kiáltott szavait, melyek minduntalan halálhörgésbe fúltak: „A kurva anyád, pajtás, a kurva anyád!”

A falu így, a kristályok nélkül, élelem és védelem nélkül maradt.

Ven azóta csak egyszer, évekkel később, az Allúryai Szakadárok oldalán járt Berendben. Felprédálta a falut – már, ami addigra maradt belőle –, meghágta Alysskát, majd tovább állt.

Azóta Vent, a fiút, akinek múltja nincs, csak jövője, Rőtpengeként ismerik.

 

2 thoughts on “PENGÉK ÚTJÁN

Kiss Gergely

Nagyon jó volt, rövid, de pörgős. Gyorsan elkapott megint a ” nem lehet letenni”, ” lejjebb lapozok, lássam mi fog történni” és az “azt a kurva, most mi lesz? ” érzés, pont úgy, mint a regénynél.
Ráadásul a kedvenc (jelenleg, míg Lord Varan Rick fel nem tűnik) karakteremről szól. Remélem ezeknek is lesz folytatása, jó lenne többet megtudni a karakterekről.Csak így tovább.

Reply
Jancsó Enikő

Hú, ez nagyon izgalmas és tanulságos volt ! Várom a folytatást !

Reply

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.